„Egy este a 9-es busszal tartottam haza a melóból. A körút végig iszonyatosan be volt állva, lépésben is alig lehetett haladni. A buszvezető nem finomkodott, percenként két centit ment előre, aztán izomból fékezett, de úgy, hogy mindenki össze-vissza dőlt az egész buszon!! Mint valami dominó…Teljes erőből kapaszkodtam, hogy el ne essek!!
Mellettem állt egy idős, ősz hajú néni, bordó kabátban. Egyszer majdnem elesett szegény, úgy kaptam el. Hálásan rám nézett, és azt mondta: „Kedvesem, az életemet mentetted meg”..
Utaztunk tovább, negyed óra alatt vagy száz métert sikerült megtenni a Nyugatitól a Jászai Mari tér felé. Aztán… jött az újabb satufék, és megint össze-vissza dőlt mindenki!!!
A mellettem álló néni arcán azt láttam, hogy nem bírja tovább..”ARANYOM!!!”- kiáltotta a buszsofőrnek. „HA MEG AKARSZ TÁNCOLTATNI, KÉRJ IS FEL!!!” Erre kiszakadt belőlem a nevetés. Egy bácsi elkezdett tapsolni, és a következő pillanatban már az egész busz hangosan tapsolt!!! Mert a néni kimondta végre a lényeget, amit mi nem mertünk!!
Elhihetitek!! NEM VOLT TÖBB SATUFÉK…
Azért jó lenne, ha nem kéne külön figyelmeztetés ahhoz, hogy odafigyeljünk egymásra, és ne legyünk ilyen érzéketlen barmok a többi emberrel!! Főleg az, aki elvileg több tucat emberért felel!!!!” Facebook
