Egy orvos azt mondta nekem egyszer, amikor már látszott, hogy Bálint nem fog meggyógyulni, hogy a gyerekek hangosan jönnek a világra és csendben mennek el. Valóban így történt, egyetlen sóhajtással ment el a karjaim közt, 2013. szeptember 2-án reggel fél kilenckor.
A gyerekek csendben mennek el, de nekünk, a szüleiknek már régen ordítanunk kellene. Sok mindenért. Az időben el nem végzett vizsgálatokért, a téves diagnózisokért, az embertelen bánásmódért, a minősíthetetlen stílusért, amivel a gyerek állapotát közlik, azért, hogy nem engednek a gyerekünk mellett lenni akár a nap 24 órájában, az eltévesztett infúziós üvegekért, a több órás várakozásokért a rendelőkben, a fél éves várokozásért az OEP engedélyére életmentő gyógyszerek behozásához, a gyereknek feleslegesen okozott fájdalomért és azért is, hogy mindeközben mindenki úgy csinál, mintha minden a legnagyobb rendben lenne ebben a magyar egészségügyi rendszerben.
Nekünk már réges-régen ordítanunk kellene!
És nem tudom, miért van csönd. Ennyire félünk? Mitől? Mi rosszabb történhet a gyerekünk elvesztésénél? Én nem akarok tovább csöndben lenni. Egyszerűen nem tudok tovább csöndben lenni. Ezért úgy döntöttem, a gyerekrákinfo.hu oldal fórumán megosztom a három év alatt szerzett tapasztalataimat. Akinek van bátorsága, velem tart, akinek nincs, azt is megértem. Ilona Szitáné Majercsik
Az édesanya kisfia elvesztése kapcsán írt gondolatait ITT olvashatod.
►► KÉRJÜK OSZD MEG MÁSOKKAL IS!
