– Örökre elveszítettem – mondtam magamban a templomban ülve, édesanyám temetésén. A rák végtére is győzött, elvette tőlem. – És most mi következik, Istenem? – kérdeztem.
Az életem egyik legnehezebb napja volt ez. Mellettem ült a bátyám, aki a felesége kezét szorította, a húgom pedig a férje vállára hajtotta a fejét. Azt senki sem vette észre, hogy én egymagamban ültem, ugyanis én voltam az, aki vigyázott édesanyánkra, én laktam vele, gondoskodtam róla, készítettem ebédet, vittem az orvoshoz. Az életem róla szólt. Most ennek vége, nincs már “munkám”, és nincs párom.
Pár perc elteltével kinyílt a templomajtó, gyors léptek közeledtét hallottam. Mindenki hátrafordult. Egy fiatal férfi volt, aki gyorsan leült mellém a padba.
– Elnézést, elkéstem – mondta, de én nem vártam magyarázatot. A tiszteletes folytatta a misét. Pár perc múlva a fiatalember a fülembe súgta:
– Miért mondja a pap azt, hogy Jane?
– Mert ez a neve, Jane – mondtam suttogva.
– De őt úgy hívják, hogy Elizabeth Parker.
– Dehogyis! Ő Jane Smith, az édesanyám.
– Ez nem a St. John’s templom? – kérdezte.
– Nem, ez a St. Patrick templom. A St. John’s az utca túlsó oldalán van.
– Ohhh!
Ekkor hirtelen rám tört a nevetés. Ő is kacagni kezdett. Az egész templom minket bámult. Ekkor elképzeltem édesanyámat. Biztos ő is nagyot nevetne most. A férfi végigülte a szertartást, majd a végén együtt mentünk ki.
– Na, a viselkedésünkről hetekig fognak beszélni a városban – mondtam neki mosolyogva.
– Nekem ez volt a legjobb temetésem - mondta, majd meghívott egy kávéra.
Az édesanyám temetésének napján kezdődött el az életem. Szeptemberben fogjuk ünnepelni a 10. házassági évfordulónak. Bárki, aki megkérdi, hogy hogyan ismerkedtünk meg, a férjem azt mondja: – A feleségem édesanyja és az én nagynéném boronált össze bennünket. FORRÁS
